Reggel 7-kor indulás a már megszokott társasággal. Kiffából kiérve az út teljes felújítás alatt, csak mellett tudunk haladni a porban, lassan. Ezzel elvesztettünk legalább másfél órát. Diemában majd meglátjuk, hogy el tudunk-e még menni Bamako-ba, mert kb 700 km-es lenne úgy a mai táv.
 A táj most változatos, itt is vanak sivár részek, de a hatalmas sziklából álló hegyek nagyon szépek.
 A határon való átlépés megint legalább annyira kaotikus volt, mint a belépés...
Beszedték az összes útlevelt, aztán összedobálták egy asztalon, kettesével-hármassával lehetett bemenni és a kupacból mindnekinek kikeresnie a sajátját... A papírok kitörtése után ismét fénykép, ujjlenyomat, majd újabb irodában pecsételés. Itt már kikövetelték a petite cadeu-t... És nem rték be tollakkal, öngújtókkal, ruhákat, végül pénzt követeltek...
 Kicsit így keserű szájízzel hagytuk el jó 2 órás határátlépés után Mauritániát, és indultunk Diemába.

 Ma érkeznek be a verseny kategóriások. Nap közben szépen telik a kemping, és ennek megfelelően mennek fel az árak... Mi persze továbbra is a kocsiban alszunk, de Laci és Zsolt vettek ki egy bungallót, ott meg tudunk fürdeni, van wc is. Igaz, deszka nincs rajta, de legalább nem a közös taposós verzió (amiből 3 db van a 400 résztvevőre).
 Bár mondjuk nem vagyunk itt mindannyian, sokan tovább mentek Kiffába, hotelba. Az is csak egy fokkal jobb állítólag, és az autók az utcán állnak, de volt őrzés, semmi gond nem volt se ott, se a városba besétálókkal sem. Persze mindenhol megbámulnak, itt mi vagyunk a kisebbség, nem sűrűn látnak fehér embert.
 A nap java része a kamion szerelésével telt el, de estére úgy tűnt, sikerült megoldaniuk a problémát.
 Délben Árpi megint nagyon jót főzött (Nándi és Zsolt segédletével), spagetti volt 10 embernek.
 A katonák gyűlnek, délután megjött egy különítmény. Valami nagy fejesek lehetnek, mert az összes katona vigyázzba vágta magát. Itt van Idomou is, utolsó napja, hogy még egy kis pénzt keressen... :-)
 A kemping mellett él egy család, egy csapatgyerek itt sündörög állandóan, és egyre közelebb merészkednek. Persze kapnak kis ajándékokat, így egyre bátrabbak, már fotózni is engedik magukat. (Egyébként nagyon szégyellősek, nem nagyon szeretik az itteniek, ha fotózzák őket. A katonák meg pláne, de néha azért lankad az éberségük...).
 Internet nincs, telefon térerő is csak néhol, nem tudunk kommunikálni.
 Terveink szerint ma utoljára alszunk a kocsiban, reggel Mali, Diema, árvaház, és már nem alszunk ott, hanem megyünk tovább, Bamako-ba.